Immár másfél évtizedes hagyománya van a Kárpát-medencei Egyetemek Kupájának. A magyarországi és a határon túli felsőoktatási intézmények hallgató évről évre számos sportágban (idén tizenötben) versengenek egymással. A KEK keretében március másodikén idén negyedik alkalommal került sor a KEK Run futóversenyre, amely bárki számára nyitott volt, így nemcsak az egyetemisták indulhattak.
A budapesti Orczy téren, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem campusán volt a versenyközpont, és a pálya is. A futók egy 1100 méter hosszú pályán róhatták a köröket, ki-ki a saját távjának megfelelően. Lehetett választani 1,1 kilométer, 5,5 kilométer, 10 kilométer és 15 kilométer közül (ez utóbbi egy hosszabb, bővített pályán zajlott). A két hosszabb távon egyéniben és váltóban is lehetett indulni. Rangos mezőny gyűlt össze, ezt is bizonyítja, hogy a leghosszabb távon az olimpiai bronzérmes és többszörös világbajnok öttusázó, Marosi Ádám diadalmaskodott.
Az eseményt ideje már kinéztem magamnak. Bár nem ez az év fő versenye számomra, de a 10 kilométeres táv jól beilleszthető a felkészülésembe, és némi versenyrutin megszerzése szempontjából sem utolsó. Ráadásul úgy alakult, hogy előnevezettként részt vehettem egy sorsoláson a Budapest Runners futóközösségben, és nyertem egy hivatalos KEK Runos pólót. Mivel ezt ezek után illett is viselni a versenyen, így pont jól jött a kicsit hűvösebb délelőtt, mert így a hosszú ujjú futópólóra ráhúzva is megvolt a komfortérzet. (És hát a Gútai Vízkereszt Félmaratonon is szerencsét hozott a hidegebb idő.)
A pálya eddig ismeretlen volt számomra, de mivel 9 kört kellett megtenni, így sikerült hamar megismerkednem vele. Nem volt olyan könnyű terep, mint amilyennek először látszott, némi szintemelkedés ugyanis csempészett bele egy kis kihívást. Az időjárással pont szerencséje volt a 10 kilométeres táv indulóinak, ugyanis minimális csapadék nehezítette csak a dolgunkat, a korábbi és későbbi futamok ebből sokkal többet kaptak. Engem személy szerint nem zavar az eső, hiszen semmi garancia nincs rajta, hogy majd a célversenyeimen tökéletes futóidő lesz, így nem baj, ha ebből a szempontból is sikerül felkészülni.
Ezúttal az volt a célom, hogy 55 percen belülre, lehetőleg az 50-et minél jobban megközelítve teljesítsem a tízest. Az első kör után kicsit meg is ijedtem, hogy elfutom az elejét, mert erősen négyessel kezdődő tempót mutatott a telefonom. Gondoltam ideje kicsit visszavenni, de egy-két körrel később, amikor újra megnéztem, hogy állok, láttam, hogy nem sokat lassultam. Végül úgy voltam vele, hogy akkor inkább már megpróbálom tartani az 5 perc alatti tempót. A verseny utolsó kilométerére ugyan kicsit kicsúsztam belőle, de végeredményben nemcsak megközelíteni sikerült az 50 percet, hanem be is menni alá. Mivel a táv kicsit több is volt, mint 10 kilométer, így a 49:19-es időt végül 48-on belüli 10 kilométernek számolta a Strava. Ezzel bőven elégedett voltam.
A helyszín mellett a szervezés is kifogástalan volt. A kör kétharmadánál müzliszeletből, zseléből és izotóniás italból álló frissítő várta a futókat, a célegyenesben pedig lelkes cheerlader-csapat gondoskodott róla, hogy kicsit nagyobb tempóra kapcsoljanak a versenyzők. A helyszínen öltöző, mosdó és ruhatár is üzemelt. A befutócsomag az ilyenkor szokásos étel- és italválasztékból állt, a befutóérem azonba igencsak különlegesre sikerült. Bár a távtól függetlenül mindenki egyforma medáliát kapott, a csúsztatható futófigurának köszönhetően mindenki beállíthatja magának, hogy melyik távot teljesítette. Jól fog mutatni a gyűjteményben.
