A 2011-ben elindult, és 2019-ben zárult Trónok harca az elmúlt évek egyik legnézettebb és legsikeresebb fantasy-sorozata volt. George R. R. Martin kultikus, de még be nem fejezett, A tűz és jég dala című regénysorozatának adaptációja a rendezőknek, és a színészeknek is nagy sikert hozott. Az utolsó évadok azonban sokaknak csalódást okoztak, a lezárás nem kevés rajongóban keltett hiányérzetet.
Westeros világa azonban továbbra is népszerű. Nem véletlenül van tervben több spinoff-sorozat és előzményszéria. Ezek közül elsőként a Sárkányok háza érkezett meg, amely a Targaryen-dinasztia történetének egy rövid, ám igen mozgalmas időszakát tárja elénk.
Azt a sorozat elején leszögezik, hogy jóval a Trónok harca előtt járunk, az események az eredeti szériából ismert Daenerys születése előtt 172 évvel kezdődnek. Bár a végkifejlet sok újdonságot nem hordoz magába – a történet legfontosabb pontjai az eredeti szériában is említésre kerültek, aki pedig olvasta a könyveket, annak a legfontosabb szereplők neve, és sorsuk alakulása sem ismeretlen –, a történetvezetés sok izgalmat rejt magában.
Az „ezer szálon futó történet”, amit a Trónok harcában megszokhattuk, kevésbé lesz jellemző, hiszen az uralkodóház kapja meg egyértelműen a fókuszt, így az első epizód teljes egészében Királyvárban játszódott.
A történet kiindulópontja, hogy I. Viserys király (Paddy Considine) fiúgyermek nélkül marad, emiatt valamilyen módon gondoskodnia kell az örököséről. Két lehetősége van: egyetlen életben maradt gyermeke, a leány Rhaenyra (Milly Alcock), vagy pedig öccse, Daemon herceg (Matt Smith).
A sors fintora, hogy maga Viserys is úgy került trónra, hogy elődjének nem volt fiú örököse, és Jaehaerys végül nem lányát, Rhaenys hercegnőt (Eve Best) választotta, hanem a dinasztia legidősebb férfi tagját.
Rhaenyra nem egy megszokott hercegnő, érdekli a katonáskodás, és szeret sárkányok hátán röpködni. Daemon herceg tipikus rosszfiú: öntörvényű, zabolátlan és pimasz. Ráadásul remek harcos is. A városi őrség parancsnokaként a brutalitástól sem retten vissza, hogy rendet tartson a fővárosban. Nem véletlen, hogy a király tanácsadói nem bíznak benne.
A kistanács tagjai elsőre nem tűnnek akkora szarkeverőknek, mint a Trónok harcából megismert kistanács-tagok, azonban nem okozhat meglepetést, ha egy alkalmasnak gondolt pillanatban megmutatják foguk fehérjét. Közülük eddig főleg a király segítője, Otto Hightower (Rhys Ifans), valamint Corlys Velaryon (Steve Toussaint) látszik erős játékosnak. Hightower lánya, Alicent (Emily Carey) Rhaenyra szobalánya, de az már most látszik rajta, hogy nem ebből a pozícióból szeretne majd nyugdíjba menni, nagyratörőbb tervei vannak.
Azt szintén nem nehéz észrevenni, hogy a Daemon és Rhaenyra közötti viszony nem csupán nagybácsi-unokahúg természetű, de ahogy arra a Trónok harcában utaltak is, a Targaryen-dinasztiában nem meglepetés, ha bizonyos rokoni szálak kicsit elmélyülnek.
A képi világ nem okoz csalódást, a rajongók számára megszokott röpködő sárkányok, meztelenkedés, harc és vér ezúttal is visszaköszön a képernyőről. Az első rész legdrámaibb jelenete egyértelműen az, amikor egy véres (és tragikus kimenetelű) szülés párhuzamosan zajlik egy igazi vérfürdőbe torkolló lovagi tornával – az utóbbi verseny döntőjében pedig Daemon herceget váratlanul legyőzi a rejtélyes Criston Cole (Fabien Frankel), de lovag marad, és természetesen nem öli meg.
A rész végén aztán Viserys meglépi a (történelem során) váratlant, és lányát nevezi meg trónörökösének, Daemont pedig elküldi királyvárból. Bár a hét királyság főurai (melyek között olyan ismerős nevek is felbukkannak, mint Arryn, Baratheon és Stark) elfogadják a döntést, és hűséget fogadnak a kijelölt örökösnek, az nem lenne meglepő, ha Rhaenyra, egy gyengének tartott nő kijelölése a trónra, okozna még konfliktusokat Westeroson – valószínűleg erről fog szólni az évad további kilenc epizódja.
