Az először 1979-ben megrendezett Dakar-rali a világ egyik legnehezebb, de mindenképpen legismertebb tereprali versenye. A viadal történetének legsikeresebb magyar versenyz��je Szalay Balázs, aki 1996-ban (Frank Papp navigátorral az oldalán) első magyar indulója, 2000-ben pedig (Jakab Tamással) első magyar teljesítője volt a Dakarnak. 2021-ben is nekivágott a sivatagnak, azonban a technika ördöge gondoskodott róla, hogy az idei évben ne érjen célba.
„Ha össze kellene hasonlítanom az afrikai és a dél-amerikai éveket a mostani versennyel, úgy vonnék mérleget, hogy nehézségben Afrika az első, azután jön Szaúd-Arábia, és a harmadik Dél-Amerika – mondta Szalay Balázs, akinek ezen a Dakaron is Bunkoczi László diktálta az itinert. – Hogy miért gondolom így? Afrikába háttértámogatás nélkül el sem indult az ember, kellett a versenykamion, hogy biztos lehess benne, ha gond van, segítenek. Dél-Amerikában erre nem volt szükség, mindenhol közel volt az aszfaltút, le is szoktunk róla szépen lassan. Itt azonban visszatért az afrikai érzés, és nagy tanulság így utólag, hogy kell egy versenykamion, ami lohol az ember mögött, hiszen a szakaszon csak versenyzőtárs segíthet. És amikor nem arról van szó, hogy le kell rántani a dűnéről, hanem tényleg szerelni, akkor csak az segít, aki emiatt állt oda a rajthoz. A másik nagy tanulság, hogy sokkal jobban fel kell készülni technikailag is, mert így, hogy három héttel a behajózás előtt derült ki, hogy tudunk indulni, nem volt elég idő. A Dakar mindig tanít valamit.”
A normál menetrend az a csapatnál, hogy amikor hazamennek egy-egy nagy versenyről, rendbe teszik az autót, ami tönkrement, azt megjavítják, de ahhoz, hogy biztonsággal elrajtoljanak egy versenyen, kétszer annyi alkatrész kell, mint amennyi benne van az autóban. És azokat le kell gyártatni. Na erre nem maradt most idő a nagy hajrában. A Dakar ugyanis nem csupán az embert teszi próbára, hanem a járműveket is – ezt jól láthattuk a világsztárok példájából is az idén.
De vajon mennyi idő kell Szalay Balázsnak, hogy túltegye magát a csalódáson, hogy nem ért célba a 15. Dakarján?
„Egy-két nap még kell. Mert egyáltalán nem jó érzés, hogy azt látom, a többiek versenyeznek, én meg üldögélek a táborban – folytatta Szalay. – De mire vége a Dakarnak, nekem már meglesz a tervem a jövőre vonatkozóan, az biztos. Például az, hogy amikor hazaérünk a tapasztalatok alapján elkezdjük átépíteni az autót: az emelő motorját másik pozícióba helyezzük, megerősítjük a kocsi elejét, átvariáljuk a kormányművet. Másrészt felkészítjük a kamiont is, amennyire lehet, hogy ha nyárig eldől, hogy indulunk a következő megméretésen, száz százalékosan készen álljunk. Noha a Dakar rengeteget változott az elmúlt huszonöt év során, s számomra túlságosan leszabályozottá vált, van azonban valami, ami mindig ugyanaz marad: a Dakar egy rettentő nehéz verseny, amelyen nagyon könnyű kiesni, és csakis kitartással lehet végigmenni. Az pedig van bennünk, ezért is szeretnénk visszatérni, és Szaúd-Arábiában is letenni a névjegyünket.”
(A borítókép forrása: Opel Dakar Team)
